Úgy érzem ki kell írnom magamból megosztanom, ami bennem van. Hogy ez miért van? Nem tudom, de leírom. Amikor elkezdtem kutyusokkal foglalkozni és magamban felesküdtem, amolyan saját szabály rendszerként felépítve, hogy mindig mindenekfelett azért dolgozom, hogy nekik segítsek. Persze sokszor, sőt minden esetben a munka a gazda által és a gazdán keresztül történik. Közelednem kell a gazdához, ez néha nehéz is lehet, mert emberileg és energia szintekben megterhelő lehet, amire figyelnem kell, hogy ne vigye el a kutyákra szánt energiát.

Mivel többedik éve házhoz járok, a következtetéseket bőven letudom vonni. Amikor kimegyek egy kutyához rengeteg mindennel találkozom. Részből figyelmesnek kell lennem, mert 1-1 információ el van dugva a mondatok között, vagy a "szőnyeg alá söpörve", ezért beolvadok. Beolvadok egy család életébe és része leszek egy ritmusnak. Ez veszélyes. Érzelmileg. Viszont az által, hogy közel kerülök, így olyan összefüggéseket veszek észre, ami egy megoldás kulcsát adhatja. 

Vannak kutyusaim, akik a kezdés óta velem vannak. A terápiák menete az esettől, az adott kutyus állapotától függ. Van hogy egy kutyussal heti három alkalommal kell találkoznunk, előfordult már, hogy ennél is többször, majd a terápiák alkalmát próbáljuk széthúzni, hogy ne legyen anyagilag megterhelő és hát igen, örüljünk annak, ha pozitív változást érünk el. A kevesebb néha több. Amikor elérünk egy út végére, ami a célunk volt legyen az ortopédiai probléma vagy neurológiai az én gondolatom a további prevenció körül forog. Az viszont biztos, hogy ezen az úton a gazdák rengeteget tanulnak. Akár a tornáztatásról, akár egy állapot felismeréséről. Ilyenkor elérkezünk egy mondathoz, amit a Gazdik  99%-ban elutasítanak, ezt teljes magabiztossággal tudom mondani.

Mi ez a mondat? - "Eljött az ideje, hogy elengedjem a kezeteket" - a mondatra kapott reakciók után a Gazdik valami olyat éreznek, hogy elhagyom őket. A legnagyobb bizalmasukat veszthetik el, ha a kutyusukról van szó. Egy kapcsolatnak vége, amiben közös küzdelem volt. Egy út vége, ahol közösen értünk el célt. Nem akarnak búcsúzni. Nem akarják, hogy elengedjem a kezüket. Így a munkát úgy folytatjuk, hogy kontroll napokat iktatunk be havonta, két havonta.... teljes szívemből mondhatom, ezért borzasztóan hálás vagyok. A gazdik megbíznak bennem. Nem monitoroznak, nem kérdőjeleznek meg. Egyet szeretnének, az állat, aki mellettük van mindig és mindenhol, legyen jól.

Monológom egy kapcsolat kialakulására irányul. Minden helyen és minden kutyával valami kötelék alakul. Nem tudom megmondani mi ez és mit érzek pontosan, de ezek a kötelékek nem egyformák. Más mindegyik kutyussal, függetlenül a gazdától. Eddig minden kutyusommal sikerült kapcsolódnom, az én munkám sikere ebben rejlik. Szerintem jó szakember jó "szemmel" elég belefektetett munkával és alázattal bárki lehet, de itt ami igazán fontos, ami az érintéseidet irányítja az a szíved. Szív irányítja a kezet, majd jöhet az agy és a tudat, hogy melyik fiókot nyissa, hogy elővehessem, amire szükség van.

A mai napon üzenetet kaptam, Dina örökre elaludt. Dinus 12 éves volt. Egy igazi beagle lány. Na ő olyan volt, ha meglátott, hogy nem csak örült nekem, valami plusz volt a szemében, mindig is éreztem, hogy valamit mondani akar. A tornák során kis magabiztosságot kapott, hogy ataxiás járása ellenére is mozoghat bátran. Hálás volt. Boldog volt, amikor mentem. Kérdés nélkül szívesen dolgozott. Kifulladásig tette volna. Szuper kutya volt, remek társ és igazi ösztönlény. Bohócos viselkedése minden alkalommal megnevettetett.Imádtam vele kezdeni a reggeleket, főleg, amikor a kertben napsütésben dolgozhattunk, csak mi ketten. Valami volt köztünk, valami ami most eltűnt. Valami, ami megismételhetetlen. Egy éve dolgozunk együtt. Először heti, majd két heti rendszerességgel. Részese lettem a családnak. rengeteget beszélgettünk és próbáltunk közösen a legjobban cselekedni. A gazdikkal szinte jó baráti viszonyba kerültünk. De ez is Dina miatt történhetett meg. Neki kinyitottam a szívem és ezért tudtunk a gazdikkal is közelebb kerülni. A ,mai nappal bár nem az én kutyusom volt, de elvesztettem a kutyámat. Azok a Gazdik, akik velem dolgoznak, tudhatják, ez nálam az első pillanatban megtörténik, hogy ha megismerek egy kutyust onnantól kezdve figyelemmel kísérem. Nem csak a terápiák során.

A mai napon nem tudom értelmezni, meg kell gyászolnom és felnőnöm a feladathoz, hogy ez az életnek a rendje, de idő kell. Most valami megtört. A Gazdikkal teljes szívemből együtt érzek, remélem mihamarabb sikerül az érzést beépíteniük életükbe és sok szép emlékkel emlékeznek majd rá. 

"Hány lélekben hagytál nyomot?
Önzetlenül, szeretve mind.
S tudom, ahol most fent csücsülsz,
mosollyal nézed lépteink."

(Aranyosi Ervin - Búcsú Matotól!

Dina emlékére