Számomra az első suli, amit Omissal csinálhattam végig, az első olyan élmény volt, hogy tényleg létezik, hogy olyannal tanulhassak és azt, ami érdekel. Mindig is utáltam az iskolát. Nem találtam meg magamat, nem találtam meg azt, ami engem érdekel. Kényszernek éreztem és a mai napig, ha arra gondolok, hogy vissza kéne mennem ezekbe az iskolákba, sajnos nem túl jó érzést váltanak ki belőlem. 

Miért tudok Omissal tanulni? Ugyanis a középpontban az állatok vannak, Omis az "elszenvedője" mindannak, ami segíti a tanulmányaimat, hogy megismerjem minél jobban a kutya anatómiáját, a kutyával való közös munkát. Ő ebben remek társ. Mivel már egy sulit végig csinált, így nem éri meglepetés, sőt mintha tudná, hogy vele kapcsolatos. Otthon és az iskolában is, rajta és vele gyakorlok. Húzom- vonom (kérlek aki olvasod, ne vedd komolyan, nem kínzom), természetesen figyelve arra, hogy mikor van szüksége szünetre. Ez amúgy is nagyon fontos, akkor amikor terápiában dolgozol egy kutyával. Nekik is van személyiségük, problémájuk, fájdalmuk és nem mindig készek egy "teljes-test" masszázsra. Nem tudod megmondani neki, hogy kérem feküdjön az oldalára és élvezze, ha pedig diszkomfortja van nem mondhatod, hogy nyugiiii ez tök jó lesz. Úgyhogy minden esetben a legnagyobb tanító számomra Omis.

Az első sulikor a fő szempontom az volt, hogy rájöjjek ez csak egy fellángolás, vagy annál több. Nyilván az első gyakorlati óra után, tudtam, nincs "esélyem" mással foglalkozni, csak ezzel. A másik dolog, ami számomra a legnagyobb dolog volt, hogy akkoriban Omis rengeteg orvosi vizsgálaton részt vett, sőt sajnos a járás szinte lehetetlenné vált számára és nem találtunk megoldást. A műtéti megoldást szinte elképzelhetetlen volt, mivel annyi mindenhez kellett volna hozzá nyúlni. A gyakorlati órák elteltével, Omis 180 fokos fordulaton ment át, akkor nyert értelmet számomra a tanulás.

Haha, jó későn. De inkább később, mint soha, azt hiszem ezt szokták mondani. Újra kell formálnom a tanulást, még mindig nem megy igazán egyszerűen, főleg, hogy oktatásban még mindig nem igazán jó rendszerben tanulhatunk. De érzem a lehetőséget és saját magam választom ezt. Imádok orvosokkal együtt dolgozni, saját történeteiket hallani, látni és érezni dolgokat a kezemmel, amikor egy orvos az adott helyre irányítja a kezemet. Fantasztikus működéseket látunk és érzékelünk.

Jelenleg Omissal a Fizioterapeuták képzésén járunk, ami 14 hónapig tart. Elismerem, sokkal nehezebb dolgom van, mint gyerekként, hiszen most sok mindent kell összeegyeztetni. Most nincsenek szabad napjaim, most nincs kikapcsolódásra idő, mert nyomni kell. Ha nem iskolapadban ülök, úton vagyok egy Blökihez, vagy éppen a másik munkahelyemre tartok Ausztriába. Ezt az utat választottam. Megterhelő de mégis gördülékenyen megy. Talán ez is mutatja számomra, hogy bármire képes lehetek. Mindennapos tervezés, szervezés, lemondás. Sokaktól hallom, hogy ugyan ezen az úton járnak, felnézek rájuk. Most pedig én vagyok ebben a cipőben. Egy plusz dologgal segítve. Omis mellettem van, úgy érzem támogat. Sosem látom rajta, hogy fáradt, mindig kész arra, amit csinálunk. Pozitiív és vidám, ha velem kell dolgoznia, sőt már másnak is átadja magát, hogy a teste kis részeit tapizhassák. Szóval...

Edukál a kutyám!